Nemzeti lomtalanítás




Morag Gunn nevelőapja, Christi kisvárosi kukás, aki nyomdafestéket nem tűrő jelzőket aggaszt az őt lenéző és megvető kanadai préritelepülés öntelt elitjeire. Egyik nap – enyhén ittas állapotban – Christi kiviszi magával a maniwakai szemétdobra a nyolcéves kislányt, hogy büszkén bemutathassa neki munkahelyét. „Szemetükről ismerheted meg őket igazán! Felmenőimre esküszöm – édes kislányom! – hogy a rohadt, átkozott, istenverte szemetükön keresztül kapsz róluk krisztusian tiszta képet” – üvöltötte Christi a kislánynak, aki sápadtan nézte, ahogy jobb módú osztálytársai a hátuk mögött gúnyolták a kukázó nagybácsit.

Christiben – Margaret Laurence The Diviners című regényének iskolázatlan, csiszolatlan és kissé részeges főszereplőjében – mégis akad egy jó adag bölcsesség, amikor azt mondja, hogy a szemét igencsak sokat mond egy adott társadalomról, annak értékeiről, titkairól és előítéleteiről. Bár lehet, hogy a történetírás méltóságához nem illő megfigyelés, mégis kijelenthetjük: a legkörültekintőbb történészek kicsit olyanok, mint a kukások. A saját társadalmuk által kiselejtezett iratok között turkálnak, kutatnak és ezáltal nemcsak a múltnak egy kis szeletét próbálják rekonstruálni, hanem rávilágítanak kortárs társadalmuk értékeire is.

A selejtezett iratok és tárgyak jelzik, hogy mi az, ami nélkülözhető, haszontalan, értéktelen vagy a peremre szorítható mai társadalmunkban. 2010 óta meteoritszerű gyorsasággal nőttek és bővültek Magyarország szemétdombjai olyan iratokkal, értékekkel, intézményekkel és személyekkel, amelyekre a hatalmi pozícióban lévők, valamint hangadóik és támogatóik nem tartanak igényt. Ha Magyarország szemétdombjain turkálhatna Maniwaka kíváncsiskodó kukása, a sörösüvegek, elhasznált zsírpapírok és piszkos pelenkák közt találná a Magyar Köztársaság alkotmányát, amelynek bevezetője nemcsak annak ideiglenes, átmeneti jellegére utal, hanem olyan abszolút értékekre is, mint a parlamentáris demokráciára és az elesettekről sem megfeledkező szociális piacgazdaság. Christie szintén kikaparhatná a szemétdombból a felszámolt intézmények romjait, köztük a habozó, lompos pártpolitika által halálra ítélt Új Színházat, amelynek a regionális, páneurópai és magyar kortárs művészeti fókusza fényévnyi távolságra állt a giccses, befelé forduló és kisstílű nacionalizmustól. Ugyanerre a szemétdombra dobták a legújabb kori magyar történelem és az 1956 forradalom történetének feltárásával megbízott 56-os Intézetet, valamint a pártpolitikusok által megfogalmazott elvárásoknak és világnézetnek megfelelni nem tudó vagy nem akaró egyházakat. Szintén a szemétkupac tetején találhatjuk a magyar-magyar kapcsolatokat, miután a kormány, annak külképviseletei és legeltökéltebb hívei szavazatmaximalizálásra használják a diaszpórát. Egyik nap busszal szállítják őket a pesti tüntetésre, később pedig marsrutkán hordják majd őket a külképviseleti szavazófülkékbe, miközben a szórványságban eltiporják mindazokat, akik ehhez nem adják nevüket.

Minden esetben a hatalmon lévők dönthetnek arról, hogy mi számít értéknek, hogy mi fér bele az országimázsba, és hogy mit vagy kit kell kiszorítani, kitiltani és kiközösíteni. Van, amikor a parlament padsoraiból hozzák meg ezt a döntést, és van, amikor Budapest felett a Nemzeti Galériából vagy az Operaház egyik díszes, patinás páholyából. Csak arra nemigen számítanak, hogy a sötétség biztonságos leple alatt mindig akadnak olyanok, akik kimerészkednek a szemétdombra, és a hulladékból kimentenek egy-egy apró ereklyét abból a világból, amelyet feletteseik végleg eltüntetni kívántak. És az elegáns fénytengerben úszó Operaházban, a feudális hatalom korridorjaiban gőgösen bolyongók olyannyira elszakadtak a szürke mindennapok világától, olyannyira eltévedtek a saját illúzióikban, hogy észre sem veszik, ahogyan szép lassan visszacsempésznek egy-egy tárgyat a szemétdombról.


Landscape after battle – flickr/James 

Margaret Laurence talán jobban tudta, mint bárki más, hogy mit jelent az, amikor anakronisztikus, viktoriánus nézetek vagy zsigeri előítéletek miatt bélyegeznek meg másokat. Az 1974-ben publikált The Diviners című könyve részben a kukázó nagybácsiról szól, de maga a regény is kis híján a szemétdombra került, miután 1976-ban, majd 1985-ben ismét betiltását szorgalmazták az Ontario-tartománybeli iskolabizottságoknál.

Istenkáromló, obszcén, trágár, züllött és keresztényellenes. Így minősítették Laurence írását azok, akik arra sem vették a fáradtságot, hogy elolvassák, hanem különböző fundamentalista keresztény csoportokra hallgatva egyből a liberális, szekuláris és szabados jelzőkkel illették a szerzőt és regényét, ezzel ellenségként könyvelték el. Felépült egy hamis dichotómia a liberálisnak, szabadosnak, politikailag befolyásosnak vélt írónőről, aki kötelező olvasmány volt Kanada iskoláiban, és aki rendíthetetlen pillére annak a baloldalinak vélt társadalomnak, mely állítólag a „tiszta”, „keresztény”, „erkölcsös” és „hagyományőrző” Kanadát próbálta leváltani.

Tíz évvel halála után derült ki, hogy az ikonikus írónő, aki cenzorok ellen szállt harcba, törékeny, melankolikus lélek volt, aki alkoholizmussal, súlyos depresszióval, tüdőrákkal és a magánnyal küzdött, aki a hírhedt „liberális” fogadások és értelmiségi körök társasága helyett otthon cigarettázott és ivott egyedül konyhája félhomályában, miközben a háttérben bús skót zene szólt a lemezjátszóján. Végül ebben a konyhában írta le 1987 január 5-én utolsó bejegyzését személyes naplójába, mielőtt a hajnali homályban öngyilkos lett. „Remélem, hogy ez az ital működik. A lelkem már úgyis egy másik országban jár, és testem pedig egy átkozott teher.”


Margaret Laurence (Fotó: John Reeves) – scaa.usask.ca 

Azon a januári estén kilátástalannak, reménytelennek tűnt Laurence helyzete, bár önjelölt cenzorai – a „keresztényi” erkölcs és a „hagyományőrzés” pártfogói – sohasem látták Laurence emberi oldalát, inkább csak egyfajta eretnek liberális Góliát-rémképet terjesztettek róla. Olyan képet, mint amilyet a magyarországi kormánypárt és holdudvara fest az általuk messze túlbecsült balliberális értelmiség állítólagos befolyásáról, a „magyarellenes”, konspiratív nemzetközi sajtóról és a másképpen gondolkodó magyar diaszpóra „hazaárulásáról”.

Laurence élete tragikusan végződött, de könyvei általában halvány reménnyel végződnek. A Divinersben például éppen a lomtalanítás után találják meg az igazságot, amikor mindaz, amit mások elfeledtetni szeretnének, végül előkerül. „Regényeim nem az optimizmusról szólnak, hiszen bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki optimista legyen ebben a világban. De írásaimban mindenképpen jelen van a remény” – mondta Laurence egy interjúban. És talán ez lenne a helyes hozzáállás a demokratikus ellenzéki oldalról nézve, hiszen a túlfűtött optimizmus mindig elvakít és bukáshoz vezet, a frusztrált pesszimizmus viszont megbénít. A legfontosabb feladat, a lomtalanítás után, az éjjeli kukázás: kimenteni mindazt, ami érték és megőrizni mindazt a bizonyíték, amivel dokumentálhatjuk, hogy miért, hogyan és kiknek köszönhetően jutottunk ide.



Christopher Adam, történész
(Honlap)

***

Írásai a Galamusban:

G-7
Hungarian archives in danger
Hungarian archives (angol nyelven)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


 
 

Gyorsan szeretnél értesülni a galamuscsoport.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk!