Horn Gábor a Demokratikus Koalícióról




Az ATV Start című műsorában Mészáros Antónia Horn Gáborral mint egykori SZDSZ-es politikussal beszélgetett arról, hogy vajon mi vitte egykor volt párttársait a Demokratikus Koalícióba. Lát-e a két párt eszmei alapvetései között valamiféle párhuzamot?

Miután Horn Gábort nem nehéz elhelyezni a politikai térképen, a választ borítékolni tudtuk: Hornnak nagyon nem lesz jó véleménye arról, hogy egykor volt párttársai közül néhányan beléptek Gyurcsány pártjába.

Innentől kezdve már csak az a kérdés, vajon miért Horn Gábort kell faggatni erről, ha egyáltalán bárkit is kell, az érintetteken kívül? Miért releváns egy volt párttárs viszonyulása? Oszt-e, szoroz-e Horn egyébként borítékolható negatív véleménye?

Nos, akinek erre volt szüksége, megkapta.

Horn Gábor elmondhatta, hogy eleve elhibázott kísérlet létre hozni egy – szerinte – pártok feletti pártot. Tisztes liberális vagy létrehoz egy liberális pártot, vagy nem lép be sehova. A pártok szerinte csak ideológiailag tiszta alapon állhatnak. Hogy mitől elképzelhetetlen számára egy ilyen párt sikere, azt azzal érzékeltette, miért is nem tudna például ő beülni egyfelől Debreczeni József egykori MDF-es politikus, másfelől Szűcs Erika korábbi szocialista miniszter mellé, hiszen – és itt a „ki, mit mondott valaha másokról az elmúlt x évben” típusú érvelés következett. Ezek szerint az ideológiailag tiszta képlet hiánya így ragadható meg legjobban.

Néhány napja a hazai politikai kultúra és a demokráciadeficit viszonyáról elmélkedtem, most is ezt fogom tenni. Megint arról van szó, hogy a politikai identitás valóban azzal írható-e le legjobban, hogy ki kivel áll, illetve nem áll szóba. Fontosabb lehet-e az „egyszer mondott valamit” annál, amit egy markánsan meghatározható helyzetben valaki(k) felvállaltan képviselni akar(nak)?

Horn szerint Gyurcsányék próbálkozása azért is hiteltelen, mert – s itt egy újabb sulykolt panel került elő – „aki részt vett abban a politikában amely a Fidesz kétharmadához vezetett”, felelős ezért, Gyurcsány a leginkább felelős, és az a legjobb, ha az ilyen politikusok elhagyják a politikai színteret. (Lám, ő maga már el is hagyta.)

Ez a felfogás a köznapi tudatban már szinte úgy jelenik meg, hogy egyenesen a korábban kormányzók miatt van itt az a dúlás, amely bennünket a jelenben sújt. (Most hagyjuk kibontatlanul, hogy mitől teljesen fals ez a furcsán kitekert felelősségi viszony, amely szerint minél elfogadhatatlanabb a győztes politikája, annál lesz egyre nagyobb visszamenőlegesen a vesztes felelőssége, holott lényegileg nincs másról szó, mint a tehetetlen düh önagresszióba forduló megnyilvánulásáról, illetve áthárításáról adott politikusokra. Ennek ellenére népszerű, közfogyasztásra naponta ajánlott kommunikációs termékkel állunk szemben.)

Én viszont a vérszegény hazai politikai kultúrának tudom be azt az elvárást, hogy demokrata politikusok örökre tűnjenek el akár az önkény rendszerével szembeni küzdelemből is, csak azért, mert egy tudatosabb állampolgári attitűd felvállalása helyett kényelmesebb dolog sommásan ítélkezni, és abban hinni, hogy jönnek majd új arcok, akik szintén helyettünk, de ügyesebbek lesznek.

A sommás ítéletek felmentenek a történtek értékelése és átértékelése alól is, de az odafigyelés alól is, hogy mit mond, tesz valójában egy politikus. Vagyis a tartalmi szempontok folyamatosan háttérbe szorulhatnak a sulykolt elvárással szemben. Horn is személyi kérdésekké egyszerűsíti a választ. Nem jutunk el a kérdés lényegéig, hogy vajon bármilyen helyzetben elképzelhetetlen-e különböző ideológiai alapon álló, de elsősorban demokratikus elkötelezettségük alapján közös pártot kereső politikusok egypártbéli együttműködése. Miközben közismert, hogy végletesen megváltoztak a körülmények, ami merőben más stratégiák keresését követeli meg az ellenzéki politikusoktól: akár a korábbi pártstruktúra vagy a belső pártszerkezetek felülvizsgálatát is.

Természetesen azt sem kell alaposabban megokolni – ha van már e helyett könnyen emészthető klisé –, hogy mitől is evidencia az az állítás, hogy a Fidesz kétharmados győzelmében Gyurcsánynak volt a legnagyobb felelőssége. Azért-e, mert ő volt a miniszterelnök, vagy egyéb oka is van? Mert formális értelemben igaz, hogy a vezető felel elsősorban mindenért. De mindig vizsgálható a kérdés konkrétan is. És vajon ugyanúgy igaz-e az állítás szociológiai vagy történelmi szemszögből nézve? Ma már van tapasztalatunk a Fidesz teljhatalmáról: olyan ez a politika, amilyen ellenzékben is volt. Destruktív, arrogáns, militáns, hatalomközpontú és felelőtlen. Azt viszont még mindig nem beszéltük meg érdemben, hogy vajon milyen befolyással volt a vereségre az, hogy a miniszterelnök mögött álló koalíciós pártok különböző erőcsoportjai – fel nem ismerve az akkori ellenzék igazi természetét – az egymás elleni rivalizációs harcokban emésztették fel erejük zömét.


Boxing match aboard USS Santa Olivia – flickr/j3net.jpg

Ebből a szempontból különösen érdekes, ahogyan Horn az interjúban önkritikát gyakorolt. Ez sajátos megvilágításba helyezi korábbi, a felelősségre vonatkozó kijelentését is. Számára a 2002 és 2010 közötti időszak egyik legnagyobb tanulsága az volt, mondta, hogy nem lehet felülről, nem lehet zsigerből, abszolutista eszközökkel, az érintettek megkérdezése nélkül reformokat bevezetni, ilyesmi ugyanis csak diktatúrákban szokás, márpedig, szerencsére, 2002 és 2010 között még nem volt diktatúra.

Hát igen. Olyan igazság ez, ami a miniszterelnöki pozícióból már akkor is világos volt, és a kormányzás feltételeit nehezítette, hogy ez a belátás éppen a partnerből hiányzott akkor. A Horn által levont tanulság akkor lenne teljes, ha ezt a mai tudását képes lenne összefüggésbe hozni az akkori miniszterelnöki felelősség mai megítélésével is. Nem elsősorban emberi okokból, hanem a politikai üzenetek korrektsége érdekében. Például akkor, amikor hitelesség és hiteltelenség ügyében nyilatkozik.*

A hitelesség-, hiteltelenség-probléma más megközelítésben is említést érdemel. Az elmúlt 10 évben a politikából való kiábrándítás a Fidesz tudatos stratégiája volt, és ma is az, mert a depolitizáltak nagy aránya biztosíthat különösen kedvező feltételeket ahhoz, hogy egy akár kisebb, de feltétlen támogatókból álló választói tömb is abszolút többséget biztosíthasson a választásokon. Hatványozottan így van ez olyan választási rendszerben, amelyben a pálya nyilvánvalóan lejt. Ennek a kiábrándultságnak az eredménye a bizonytalan választók képtelenül magas aránya, az a közhangulat, amelyben a pártpolitizálás, mint olyan, elutasított. És eluralkodott a hit, hogy lehet politikusok és pártok nélkül, helyettük civilekkel politizálni. Erre a közhangulatra erősítenek rá – sajnálatosan megint csak a demokráciadeficitről van szó – az olyan sommás értékítéletek, miszerint a jelenleg létező pártok mindenre alkalmatlanok, az egykor kormányon levő politikusok valamennyien kompromittálódtak. Holott a politika professzionális tudást is feltételez, s ezt ki más tudhatná jobban, mint egy hivatásos politikus. Hogy a politikai folyamatok bonyolultabbak annál, mintsem hogy néhány politikus közvetlen felelősségévé lehetne tenni minden következményét, azt ki más érthetné jobban, mint egy hivatásos politikus?

A parlamenti politizálás pártokra épül. Vannak választások, ott döntenek a választók „tetszés” alapon. Vannak törvények, továbbá alkotmányos, illetve demokratikus kritériumok, s hogy ezeknek ki hogyan felelt meg, viszonylag objektíven megítélhető. S aki megfelelt, annak a részvétele a politikai életben nem megkérdőjelezhető egy demokráciában. Új politikusnak lenni pedig nem feltétlen erény vagy érdem, ellenben biztosan múló állapot. A hazai demokráciadeficites politikai kultúrában mindez nem evidencia, de muszáj-e kiszolgálni ezt a politikai kultúrát hivatásos politikusoknak is?

Ha az olyan kérdések, hogy mikor rendelkezik „tiszta elvi alapokkal” egy párt, vagy hogy vannak-e, lehetnek-e prioritások az elvek között, illetve valóban csak „tiszta ideológiai alapokon” álló pártok lehetnek-e eredményesek – ha mindez politikai diskurzus tárgyává válik, az rendben van. Ugyanígy politikai diskurzus tárgyává kéne tenni a hitelességi hitviták alapjául szolgáló kinyilatkoztatásokat is. Ma a törésvonalak nem a pártideológiák mentén húzódnak, és nem elég csak a rezsim leváltásában gondolkodni, hanem a folytatáson is kell. A gyakorlatban fog kiderülni, hogy életképes kísérlet, adekvát válasz lehet-e a mai helyzetre az olyan formáció, amelynek tagjai különböző, korábban talán letisztultabb ideológiai alapon álló pártokból jöttek, de értik, hogy miben gondolkodnak azonos módon, és meggyőződésük, hogy most éppen erre van szükség. Talán mert úgy gondolják, nem lehet elég korán összehangolni, akár különböző ideológiai alapról indulva, de a demokrácia védelmében megalkotott programokat ahhoz, hogy újra lehessen építeni a köztársaságot. Egy előnye biztos van az ilyen szerveződésnek, hogy már a mindennapi belső működésnek is részévé kell tenni egy komplikáltabb érdekegyeztetést, amihez természetesen tartozik hozzá a nagyobb nyitottság, fogékonyság az eltérő érdekek megértésére, és a párbeszéd, az egyeztetés, a konszenzus és a szükséges kompromisszumok vállalása napi gyakorlattá válik. Márpedig a hazai politikai kultúrának mindezekre égető szüksége van.

___________________

* Ide kívánkozik egy megjegyzés erejéig – az interjúban erről nem esett szó, noha az úgynevezett hitelesség-tematizálásnak fontos része – az a gyakran hangoztatott, visszamenőleges érvénnyel megfogalmazott „igazság”, hogy ha Gyurcsány korábban lemond, akkor kisebb pusztítás következett volna be. Ez is hitkérdéssé vált, olyan állítássá, amelyet nem szükséges igazolni, elég terjeszteni. Holott a Fidesz hatalomra jutását megakadályozni, késleltetni, tehát azt a pusztító mentalitást, amelynek elszenvedői vagyunk már csaknem két éve, nem hatalomra engedni önként,olyan indokolt törekvés volt, amelyet éppen a mai tudásunk igazol, miközben arra, hogy egy előre hozott választáson nem szereztek volna kétharmadot, semmilyen bizonyíték, de még meggyőző logikai levezetés sincs. Egy olyan ország, amely éppen leszavazta a tandíjat, a vizitdíjat, mert elhitte, hogy semmilyen erőfeszítésre nincs szükség, „csak jól kell kormányozni”, s minden magától megoldódik – vajon miért is honorálta volna nagyobb bizalommal a hatalmon lévők kapitulációját, mint a 2010-es választások idején azt, hogy az elődök egy konszolidált állapotú országot adtak át? Ebben a lélektani helyzetben egy előrehozott választás logikusan csak ráerősített volna a Fidesz-féle „igazságra”. Ha valamire, akkor arra van már tényszerű ismeretünk 2010 óta, hogy az erő kultusza létező jelenség Magyarországon. Vajon hihető-e megalapozottan, hogy az erő kultuszával jellemezhető többségi mentalitás egy kapitulációra nem éppen az erősebb oldalára való átállással reagált volna? Ráadásul akkor még némi igazsága is lett volna ennek a többségnek. Szokás hivatkozni arra is, hogy a 2008-as lemondással két évvel kevesebb idő maradt volna a karaktergyilkolásra, de ez is igazolatlan állítás, és nem is logikus. A karaktergyilkolásnak lett volna új bázisa: „csaltak és ráadásul még cserben is hagyták az országot”. Én ezért a „nem lett volna kétharmad ha…” toposzt spekulatív és történelmietlen megközelítésnek tartom, aminek az alapja megint csak az önagresszió logikáját követi: ha előbb „törünk be”, akkor kisebb lesz a büntetés. Ugyanakkor sajnálatosan ez a toposz is beépült a Gyurcsány Ferenc mérhetetlen felelősségét tartalmazó listába, és éli a maga külön életét. Ahelyett, hogy inkább azon kezdenének gondolkodni, az érintett szereplők és mi is mindannyian, hogy nem lett volna-e sokkal előbb időszerű más törésvonalak mellett következetesebb pártpolitikát megvalósítani már akkor. Hátha nem jutottunk volna idáig!



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


 
 

Gyorsan szeretnél értesülni a galamuscsoport.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk!