A szégyen fokozatai


Az egyházügyi törvény sok fordulatot megért (és még talán mindig újabbakkal kecsegtető) története nem szűkölködik a jelenlegi magyar törvényhozásra nézve szégyenletes epizódokban. Úgy tűnik, mindez a hatalom birtokosai és parlamenti szavazógépezete számára eddig sem számított szégyenletesnek, sőt a tendenciát még fokozni is kívánják.

Talán már feledésbe is merült, de mindez azzal kezdődött, hogy Szászfalvi László illetékes államtitkár, illetve más kormányzati prominensek egyre követhetetlenebb koncepciói láttak napvilágot 2010 második és 2011 első felében arról, hogy mely vallási közösségek és milyen szempontok alapján kaphatnak egyházi besorolást. Volt szó tízezer főről, 100 éves múltról, első- és másodosztályról stb., míg végül tavaly nyárra elkészült egy törvényjavaslat, amely már önmagában szégyenletes visszalépést jelentett a vallásszabadság jogát és annak hagyományát korábbi évszázadokban lépésről lépésre kiépítő hazai törvényekhez képest. Július 11-én aztán a törvényjavaslat beterjesztői is meghökkentek, amikor Lázár János frakcióvezető intésére az egészet egy levegővétellel visszavonták, és elfogadták azt, hogy ezentúl csak 14 vallási közösség tekinthető egyháznak. Az átlátható szabályok kialakításával nem sokat bíbelődtek, a döntés tartalma és stílusa arra vallott, hogy Magyarország nagyhatalmú miniszterelnöke így döntött, és kész. Ez már a szégyennek egy minősített fokozata volt, de decemberben jött a minősíthetetlen is: az alaposan fideszesített jogkörű és összetételű Alkotmánybíróság döntése nyomán a parlamentben előbb visszavonták, majd lényegében ugyanezzel a tartalommal újra elfogadták a júliusi törvényt. Ekkor már világossá vált, hogy a legfontosabból, abból a kiváltságból, hogy az egyházzá minősítést parlament adja meg, Orbánék nem engednek. A demokrácia látszatát ekkor azzal próbálták megteremteni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia ad hoc bizottságának hatáskörébe utalták az egyházzá minősítésre irányuló javaslattételt, a tudós testület azonban – egyre ritkább, de annál örvendetesebb fejleményként – kikerülte a csapdahelyzetet, és illetéktelennek minősítve önmagát, nem kívánt a törvényhozás hatalmi játszmáiban hivatkozási alap lenni.

„Fokozhatatlan már a pillanat…” – énekelte egykor az Európa Kiadó, és az egyházügyi törvény ügyében is azt hihettük, hogy valóban ahhoz a ponthoz értünk, amikor a korábban felhalmozott szégyent gyarapítani nem lehet. Aztán mégis. Az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának február 10-i ülésén a kormánypárti képviselők ripsz-ropsz egyhangúan megszavazták, hogy 17 újabb felekezet kapjon egyházi státuszt, legalábbis ezt terjesztik a plenáris ülés elé. A szégyen az, ahogy ez a döntés megszületett. A bizottság ülése finoman szólva előkészítetlen volt, a képviselők nem sokkal előtte kapták meg az MTA addig titkos állásfoglalását, különösebben nem is tanulmányozták az előterjesztést, a kormánypártiak igennel szavaztak arra, amit aligha ismerhettek meg alaposabban, de hát ezt már kezdjük megszokni. Az ellenzékiek tiltakoztak, természetesen hatástalanul. Az egyházak listáját bővíteni akaró kormányzat tehát (elképzelhető, hogy a kormánypárt egri frakcióülésén) összeállított egy újabb listát. A rajta szereplő vallási közösségeket csak az kapcsolta össze, hogy megfelelnek-e a fideszes kormányzat ízlésének. Hogy végül az országgyűlés ezt a listát fogja-e elfogadni, természetesen kétséges, hiszen Orbán Viktor utolsó pillanatban is módosuló akaratától függően a lista lehet hosszabb vagy rövidebb – ez egy újabb szégyen-fokozat.

Mint ahogy az is, hogy a kormánypárt prominensei eljutottak arra pontra, hogy semmiféle észérvvel alá nem támasztható kiválasztási rendszerüket már nem kínos köhintésekkel kísért, ilyen-olyan magyarázatokkal látják el, hanem – politikai programként – büszkén vállalják. A dolog annyira súlyos, hogy álláspontom szerint egyszer talán Lukács Tamás KDNP-s képviselő, az említett bizottság elnöke is szégyellni fogja mostani szerepvállalását. Lendvai Ildikó MSZP-s képviselő szerint Lukács kijelentette, hogy „az egyházi minősítés nem jog, hanem kegy”. Hm. Olvassuk el még egyszer és álljunk meg egy pillanatra, számoljunk el tízig. Megvan? Folytassuk.

Lukács álláspontját aligha torzította a szocialista képviselőnő interpretációja, hiszen a KDNP-s honatya lényegében – árnyaltabban – ugyanezt ismételte meg hivatalos formában is. Nem jog, hanem kegy! Őszinte, s ugyanakkor nagyon veszélyes beszéd, üzenet mindenkinek, aki alapvető jogaival élni akar: vagy kiérdemled a hatalmon lévők kegyét, vagy neked annyi. Fel kell hívni a képviselő és társai figyelmét arra, hogy ez bizony pont fordítva van: egy vallási közösség nem a politikai hatalom kegyétől függően az, ami, hanem azért, mert élni akar a vele született jogaival, itt konkrétan azzal, hogy szervezett, közösségi formában élhesse meg a vallás szabad gyakorlását. S egy demokratikus jogállamban ezt magától értetődő módon – értelemszerűen formai, igazgatási feltételeknek való megfelelés után – biztosítják is számára. Lukács vérfagyasztó álláspontját utoljára hatalmi pozícióban lévő személy Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatal idején fogalmazta meg. Egy állam dönthet természetesen akként, hogy eltérő mértékben támogatja nagyobb vagy kisebb létszámú egyházak (!) közcélú (!) tevékenységét, ám azt, hogy mely törvénytisztelő – és vallásos hitéből fakadóan értéket teremtő – közösséget ruházza fel az egyház jogi státuszával, abban nem mérlegelhet, hanem csak tudomásul vehet. Vagy ha ezt teszi, ne csodálkozzon, ha megkérdőjelezik demokratikus elkötelezettségét és rendszerének jogállami jellegét, hiszen nyilván nemcsak egyházügyi területen gondolkozik így.


Stolen Space Gallery London December 2007 – flickr/urbanretro

Néhány tanulság és következtetés: 1. Lukács – állítólag – üzent Iványi Gábornak, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség vezetőjének is, mondván, hogy közössége azért nem kaphat egyházi státuszt, mert Iványi „politizál”. A lelkész valóban nyíltan kritizálta az Orbán-rendszert, viszont ha ez a magatartás egy intézményfenntartó egyházat megfoszthat jogaitól, akkor az intézkedésnek csalhatatlan pártállami íze van. Hiszen a „történelmi egyházak” is kifejtették politikai álláspontjukat (elég nyíltan támogatták a választásokon a Fideszt, hangosan tiltakoztak 2010 áprilisa előtt, feltűnően csendesek azóta). Vagyis Lukács szerint nem a „politizálás” a baj, hanem az, ha nem a mi pártunkért teszi. Csak röviden: egy lelkész közéletről alkotott véleményét függetleníteni kellene egyházának tevékenységétől és sorsától. 2. Mindez arra is utal, hogy a kormány prominensei hosszú ideig – hogy is mondjam – nem a valóságnak megfelelően tájékoztattak a törvényalkotást illető szándékaikról, hiszen arról beszéltek, hogy a „valódi vallási tevékenységet” folytató közösségek közül akarják kiszűrni a nem ilyen tevékenységet végzőket, a többieknek nincs félnivalójuk stb. Most legalább napnál világosabban kiderült, hogy nem ezeket akarják kiszűrni, hanem a „párt” számára kevéssé szimpatikusakat. Nekik nincs „kegy”(elem). 3. Az egyházügyi törvény tekervényes története ezzel eljutott oda, hogy eredeti szándékai már csak azért is lelepleződjenek, mert ha a most felterjesztett 17 egyház a honatyák szerint méltónak bizonyul az egyházi jogcím kegyére – akkor ezt eddig is tudhatták és megadhatták volna nekik a státust. A júliusi botrányszavazáskor vagy a decemberi módosításkor például. Ne mondják, hogy a metodista, az adventista, a pünkösdi egyházakról, az Erdélyi Gyülekezetről, a jehovistákról, krisnásokról, buddhistákról stb. tulajdonképpen csak 2012 januárjában derült ki, hogy kik ők és mivel foglalkoznak valójában, mert ez nevetséges. Ha pedig csak az engedélyeztetési procedúrát akarták végigcsináltatni velük, akkor ez megalázó és üzenetértékű másoknak. 4. Sok olyan klasszikus gondolkodó élt, akinek számos mondatát lehetne szembeállítani a „nem jog, hanem kegy” állásponttal. Vegyünk egyet: „A demokrácia nem a hatalomtól származtatott kegy vagy ajándék, hanem a társadalom tagjai által megküzdött és kivívott eredmény. Érték, amelyből szabadság fakad. A demokrácia nem kegy, hanem jog.” Az bizony. Legalábbis az volt. Jobboldali közéleti személyiségek „szociális népszavazás” mellett érvelő sorait idéztük 2008 márciusából. Hogy homlokegyenest ellenkezik Lukács Tamás bon-mot-jával, aligha szorul igazolásra, tehát az sem igényel magyarázatot, hogy fideszes oldalon a demokrácia ellenzékben a hatalom gyakorlását segítő érték, kormányon pedig a hatalomgyakorlást gátoló, ezért bosszantó és lebontandó körülmény.

Érdemes egy kis figyelmet szentelni a kormánypárti politikusok bizottsági ülést követő magyarázkodására is, amely a lukácsi iránymutatást próbálta elfogadhatóvá tenni. Maga Lukács úgy vélte, hogy „az európai modell szerint” (?) az egyházi státus megadása nem érinti közvetlenül a vallásszabadság kérdését. Tegyük hozzá: a kettő közt a közvetlen kapcsolatot csak az nem látja, aki nem akarja. A törvénytisztelő, vallási tevékenységet folytató közösségek egyházi státusból való kirekesztését ugyanis nem lehet a vallásszabadság megvalósulásának tekinteni. Abban igaza van a fideszeseknek, hogy vannak európai államok, amelyekben állami szerv vagy épp a törvényhozás dönt az egyházi státuszról, de azért tegyük hozzá: 1. Olyan is van bőven, ahol nem. (Miért pont a hazai viszonyok közt kevésbé szerencsés példákat vesszük át?) 2. A lényeg abban van, hogy egy párt kizárólagos politikai érdekei valósulnak meg a vallási közösségekre való nyomásgyakorlás révén, s ez önmagában sérti az állam-egyház elválasztásának elvét, kiszolgáltatottá teszi az egyházakat a fennálló hatalmi rendszernek. Hasonló, mellébeszélő érvelést hallottunk Gulyás Gergely bizottsági alelnöktől, aztán rajta is túltett a KDNP-s Harrach Péter, aki szerint az egyházzá nyilvánítást illető politikai döntés „nem az ördögtől való”. Akkor talán épp isteni sugallatnak tekinti, de ezt bizonyára csak az Orbán-kormány idején gondolja így; ha Gyurcsányék akartak volna politikai döntéssel az egyházi szférába avatkozni, akkor bizonyára ő is másképpen fogalmaz. Képes volt hozzátenni, hogy „az állam lényegében csak a szervezetek intézményfenntartó szerepével foglalkozhat”, miközben pár perccel korábban derült ki, hogy nem(csak) azzal foglalkozhat, hanem a lojalitásukkal is, méghozzá nem is utolsó sorban. „A vallásszabadság teljes, és nem sérül, ezt a törvény biztosítja, akár egyesületi, akár egyházi keretek között történik a vallásgyakorlás” – mondta Harrach, és ez megint érdekes szöveg. Nem igaz, hogy nem látják a kettő közt a különbséget, hogy a nyilvánvaló diszkrimináció szándékát akarják szabadságjogként eladni. (Ha követni próbálnám a logikáját – Isten ments! –, akkor az is megfelelne a vallásszabadságnak, ha a katolikus egyház efféle egyesületi keretek között gyakorolná a vallását, nem?)

Összességében nem tudom, lesznek-e még a szégyennek fokozatai. Viszont – mivel az egyházügyi törvény nemcsak önmagában érdekes, hanem az egész jogalkotás jellegét visszatükrözi – érdemes folytatni az Európa Kiadó dalát a „fokozhatatlan pillanatról”: „A pillanat, ahogy a repülő árnyéka, átsuhan az arcodon…”



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


 
 

Gyorsan szeretnél értesülni a galamuscsoport.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk!