Az új stratégiai szövetség



A kínai miniszterelnök európai körútja során három országot látogatott meg: Magyarországot, az Egyesült Királyságot és Németországot. Ezt a tényt a magyar diplomácia nagy sikerként könyvelte el, s ebben bizonyára igaza is van. Főleg akkor, ha elgondolkozunk azon, melyik jelentősebb európai politikus járt az elmúlt egy évben Magyarországon. A látogatás során  a két ország tizenkét egyezményt kötött egymással. A magyar miniszterelnök a Kínától kapott „történelmi segítségről” beszélt. A tervezett kínai kötvényvásárlás ugyanis megoldani látszik „az ország finanszírozásának középtávú bizonytalanságát”. (Azt csak zárójelben említem meg, hogy a kötvényvásárlás idejéről és mikéntjéről egyetlen szó sem esett).  A miniszterelnök szóvivője a látogatással kapcsolatban új stratégiai szövetségről beszélt. A külügyi államtitkár szerint pedig, akik Kínához alkalmazkodnak, azok a világ új folyamataihoz alkalmazkodnak. A miniszterelnök ehhez a parlamentben még hozzátette, hogy Kína bizony sikertörténet, ahol nem uralkodott el a Magyarországot tönkretevő liberalizmus, ahol minden siker mögött munkafedezet áll. S ebben – mármint, hogy Kínában nem uralkodott el a liberalizmus – kivételesen igaza van Orbán Viktornak. De éppen emiatt kezelik fenntartással az európai országok és kormányok Kínát, ezt a világ második legerősebb gazdaságának számító, a jogállamisággal nem törődő, sőt a demokratikus alapelveket gyakran lábbal tipró kommunista országot.

A magyar kormány azonban a jelek szerint másként gondolkodik, eszébe sem jut a kínai kommunizmus, az ottani állampárt korlátlan, diktatórikus hatalma, a demokrácia hiánya. Persze ne vonjuk kétségbe, nyilván lesznek, lehetnek gazdasági előnyei a most megkötött megállapodásoknak, noha arról sem lehet elfeledkezni, hogy Kína korábban is tett ígéreteket más európai országoknak is, amelyeket aztán nem tartott be. Ugyanakkor lássuk világosan: ezek a megállapodások elsősorban a kínai gazdaság magyarországi, illetve közép-európai jelenlétét erősítik, s csak jóval szerényebb mértékben segítik a magyar gazdaság térhódítását a hatalmas kínai piacon. Azt ugyan nem tudom megítélni, hogy Kína valóban „bevásárolta-e” magát Magyarországra, de azt meg tudom állapítani, hogy a másik két, a kínai miniszterelnök által most meglátogatott európai ország, Anglia és Németország más stratégiát követ. És nemcsak a közvetlen gazdaságpolitika, hanem a Kínához való politikai viszony egészét tekintve is. Ezek az országok képesek úgy bővíteni gazdasági kapcsolataikat, hogy közben az emberi jogok ügyét, a demokrácia helyzetét is szóvá teszik – még akkor is, ha ez a kínai vezetőknek kevéssé tetszik. Igaz, ezek az országok nem is manőverezték be magukat egy olyan politikai helyzetbe, mint amilyenbe a jelenlegi magyar kormánynak „sikerült” bekerülnie.

A „gazdasági szabadságharcnak” köszönhetően ugyanis a Fidesz-KDNP kormány elvágta magát az IMF-től, és bizonyos mértékig Brüsszeltől is. A kormány büszkén hangoztatja, az ország meg tud élni a piacokról is. Ennek ellentmondani látszik az egymilliárd eurós hitel, na meg az állampapírok megvásárlásáról szóló kínai ígéret. A „történelmi segítség”, illetve a kötvényvásárláson keresztül megoldódni látszó finanszírozási probléma emlegetése ugyanis sokkal inkább arra mutat rá, hogy mégis csak vannak gondok ezzel a megélhetéssel. Ugyanakkor az is nyilvánvaló – akár beismeri ezt a kormány, akár nem −, hogy Kína magyarországi elköteleződésének további politikai következményei is lesznek. A gazdasági összefonódást szükségszerűen követi a politikai összefonódás. Hogy csak egyetlen példát mondjak, nehezen képzelhető el, hogy ez után a látogatás, az ennek során megkötött egyezmények, a hitel, a kötvényvásárlási ígéretek után a magyar kormány nemzetközi fórumokon csatlakozna azokhoz az országokhoz, amelyek bírálják a kínai kormány emberjogi politikáját, a demokrácia érvényesülését. Ez persze másoknak is az eszébe jutott már, így aztán aligha lehet csodálkozni azon, hogy még a mértékadó európai konzervatív újságok is „megvásárolt politikáról” írnak, mások pedig nem titkolt iróniával és távolságtartással kommentálják a látogatást. Ez azonban aligha zavarja a miniszterelnököt, akinek a politikáját mind az IMF-fel, mind pedig az Európai Unióval kapcsolatban az alig leplezett ellenségeskedés jellemzi. Emlékszünk még a március 15-i beszédre, az ott emlegetett Bécs–Moszkva–Brüsszel-háromszögre. Éppen ezért a magyar kormány keleten keresi az új stratégiai szövetségeseket, ott, azokban a régiókban és országokban, ahol a politika kevésbé fogékony a liberális demokráciára, vagy akár el is utasítja ezt. Minek azzal bajlódni, hogy valahogy elmagyarázzuk az európaiaknak a médiatörvényt, az új alkotmányt, az alkotmánybíróság átalakítását és a többit − és akkor az előkészületben lévő, az európai normákkal alig összeegyeztethető törvénytervezetekről még szó sem esett. Persze egyáltalán nem véletlen, hogy a kormány éppen Kínában véli megtalálni a legfőbb szövetségest. Orbán Viktor már 2009-ben is azzal büszkélkedett, hogy a Fidesz felvette a kapcsolatot a Kínai Kommunista Párttal, hogy nem kívánnak ideológiai vitákat folytatni, az együttműködés alapja a „közös érdek”. De ma már nemcsak a közös érdekről, hanem az azonos felfogásról is szó van. Az Orbán-kormánynak tetszik a sikeres gazdaság, az autoriter, diktatúrába hajló kormányzás, az emberi jogok korlátozása, az, hogy a kínai kormányfő nem kívánja megvitatni az országába uralkodó állapotokat, az emberi jogok semmibevételét. Erre rímel Orbán, amikor nevetséges gőggel jelenti ki: „két nagyon egyszerű és józan tanácsot fogalmaztunk meg az egész kontinens számára: először is merjünk magunk lenni, másodszor pedig ne hagyjuk, hogy mások mondják meg, kik vagyunk, és mit tegyünk.”


Chameleon – flickr/S. Müller

„Amikor erkölcsi kérdések jönnek elő, akkor azokat a maguk komplexitásában kell vizsgálni”, mondja szenvtelen arccal Szijjártó Péter, ily módon próbálva elterelni a figyelmet a kormánypárt pálfordulásáról. Arról, hogy a Fidesz-KDNP még 2008-ban is Tibet mellett kiálló határozatot nyújtott be a parlamentben, ma pedig még azt sem engedte meg, hogy néhány tüntető tibeti zászlók lengetésével tiltakozzon. Az, ami a kormánypárt Kínával kapcsolatos politikáját jellemzi, pontosan tükrözi azt a minden moralitást nélkülöző elvtelenséget, amely a párt politikájának a lényege. A Fidesz és vezető politikusai egyetlen percig sem gondolnak arra, hogy mikor mit mondtak, mikor mit tartottak fontosnak, nincsenek értékek, nincsenek normák, az egyszer kimondott szó nem számít. Csak a hatalom, a minden áron való túlélés számít, az emberi jogok melletti kiállás, a politikai erkölcs pedig a gyengeség jele. Ez a kínai kormányfő magyarországi látogatásának legfőbb tanulsága.



Niedermüller Péter                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


 
 

Gyorsan szeretnél értesülni a galamuscsoport.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk!